Miért fáradt mindenki?

Azt már jó ideje észrevettem, hogy a karácsonyi hangulat egyre inkább kihal az emberekből. Azt viszont nem értem, hogy miért olyan fáradt mindenki. Napok óta szinte mindenki késve érkezik a munkahelyünkre - persze én is - mindenki panaszkodik, hogy minden energiája elfogyott. És érzem, hogy nem a szokásos évvégi fáradtság. Mindenkin van egy fura nyomás... De nem tudom mi lehet ez. Olyan, mintha egy fura, nagy változásra vagy valami szoktalan, teljes átalakulásra készülnénk.

Nem olyan fáradtság, mint amikor valami/valaki rám telepedik és leszívja az engergiáimat.Igaz az előbb az asztalon álló tolltaróm magától mocorgott. Nem tudom mit akarhat... lehet, hogy csak kényelmetlen volt neki a hely a telefon és a hangfal között :)

No de viccet félretéve.

Itt a karácsony, ilyenkor talán mindenki fogékonyabb a jó dolgokra, mindenki könnyebben elfogadja, hogy vannak angyalok - még ha nem is úgy néznek ki, ahogy a fán lógó kis figura. Többnyire láthatatlanok, vagy csak fénycsóvaként észleljük őket, azért meg-meg jelennek. Vigyáznak ránk. Barátnőm panaszkodik, hogy az angyalok nem figyelnek rá, túl elfoglaltak vagy csak nem szeretik őt.

Sajnos nem hiszi el nekem, hogy az angyalok nem hibáznak, nem felejtenek el senkit. Mi nem figyelünk arra amit mondanak, vagy mi nem kérünk segítséget. Márpedig a szabad akaratot meghagyják nekünk, így kérés nélkül nem intézkednek. Hiába szeretnének nagyon segíteni.

Bízom benne, hogy segítenek túllenni a nagy fáradtságon és mindenki úgy élheti meg az ünnepet, ahogy azt kell...

Járkálás

A hétvégén egyik este amikor tettem vettem, sétálgattam a lakásban egyszer csak lépéseket hallottam. Éreztem, hogy van még ott valaki, aki nem a párom. Kicsit meg is ijedtem. Persze megmagyaráztam, hogy ez csak azért van, mezítláb vagyok és a saját lépésem visszhangját hallottam. Tény, hogy ezt magam sem hittem el, de kicsit megnyugtatott. Folytattam az ágynemű húzást. Átmentem a nappaliba, ahol már a párom is velem volt és megint hallottuk. Egyszerre néztünk a hang irányába. Persze megmagyaráztam, hogy csak a kezemben tartott takaró ért le a földre. De azért kicsit nehéz megmagyarázni, hogy miért volt egymás után kétszer ilyen élményem, élményünk.

Később még a hálószobában is éreztem. Kóbor valaki lehetett. Még előtte nem éreztem és azóta sem. Kétségbeesettnek éreztem, nem volt jó érzés, hogy ott volt. De sajnos segíteni nem tudtam neki. Úgyhogy meggyújtottam egy piros gyertyát és kértem az angyalomat, segítsen neki, hogy tovább menjen tőlünk. Azóta nem érzetem, hogy itt lenne. De még mindig kellemetlen érzés visszagondolni.

Tudom, hogy nem szabad félni, és igazából nem is félelem, inkább olyan érzés, amikor egy kétségbeesett, erőszakos ember van a közelünkben és mivel tudjuk, hogy nem tudunk segíteni, inkább szabadulnánk.

Remélem, hogy megtanulom kezelni ezeket a helyzeteket, ami pedig még jobb lenne, segíteni ezeknek a szellemeknek... Bízom benne, hogy ezt is megtanítják majd!

2012 nem a világ vége!

Tegnap egy találkozón régi és kevésbé régi ismerősökkel beszélgettem, olyanokkal, akikkel egy alapítvány égisze alatt járunk beteg gyerekekhez játszani. Minden egyes találkozón meglepődöm, hogy akárkivel beszélgetek a végén - vagy már az elején - kiderül, ő is jár látóhoz, ő is hisz a segítőkben, ő is valamilyen módon kapcsolatban áll az ezotériával vagy a szellemvilággal,, tudja, hogy van angyala. Nagyon jó érzés, hogy egyre többen foglalkoznak ezzel és nem ellenségesen. Az emberek szemében a csillogása is megváltozik, ha ilyenekről van szó. Mintha mindenki érezné (és biztosan érzi is), hogy végre olyanra készülünk, olyannak a részesei vagyunk, ami nem szokványos...

Ahogy közeledik 2012, a dimenzióváltás, úgy egyre többen fordulnak a szabad szemmel láthatatlan dolgok felé, egyre több fogadják el, hogy nem csak az létezik, amit eddig láttunk. Nem csak pénz van, nem csak a munka és nincs szükség a gyűlölködésre, sőt megkockáztatom, ha még többen fogadnánk el, hogy a segítőinek az a legnagyobb boldogság, ha segíthetnek, gyógyszerekre sem lenne szükség. Mert a gyógyításhoz nem kell semmilyen "vegyszer". Az emberek, még ha nem is tudatosan, de készülnek arra a nagy változásra, ami előttünk áll. Valamire amitől minden jobb lesz, ami után nem a pénz lesz az elsődleges irányító, az emberek szeretik egymást, a másként élnek.

Mindezt azért írom le, mert ma néztem meg, hogy legtöbben a 2012-ről szólóbejegyzésemet olvasták el, arra kerestek rá. Meglepő, hogy ennyire sokakat érdekel. Úgy érzem nincs félelem az emberekben. Ami jó. Bízom benne, hogy ez egy olyan változás lesz, ami "belopózik" az életünkbe és anélkül, hogy a katasztrófa filmekben jósolt rombolás lezajlana, napról napra jobb lesz a világ...

Soha nem múló szeretet

Amikor kevesebb, mint másfél éve utoljára beszéltem vele, majd amikor hetekkel később átnézett rajtam, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig nem fog velem beszélni. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy ilyen sok idő elteltével még ennyire fáj és ennyire hiányzik. Az élet most újra sok sok jelet dob oda nekem, de nincs meg a bátorságom, hogy felemeljem a telefont és azt mondjam: márpedig én szenvedek és hiányzol. Olyan barátnő voltál, akire szükségem van és nem tudom miért döntöttél úgy, hogy többet nem beszélsz velem, de jó lenne tisztázni... No, ez nem megy.Még nem vagyok kész arra, hogy lépjek... Félek, ha beszélnénk fájó dolgokat vágna a fejemhez és azt nem élném túl!

Baleset

Szerencsére nem nekünk volt balesetünk. Indulások mindig kérek védelmet, elképzelem ahogy épségben megérkezünk és egy burkot képzelek az autó/repülő/vonat köré - legtöbbször kék és rózsaszín pillangósat :) Ma elég hidegben, helyenként havas úton indultunk Vas megyéből Budapestre. Már az autópályán haladtunk, amikor a főnököméhez hasonló autó húzott el mellettünk, még a rendszám is hasonlított. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha ő lett volna, mit írok neki. Valamiért ez jutott eszembe: "Szia! Vigyázz magadra, Tatabányánál baleset van!" Aztán persze elkalandoztak a gondolataim, beszélgettem párommal, utaztunk Győr mellett... közeledve Tatabányához. Szinte a levegő megfagyott bennem, amikor a Tatabánya táblánál megláttam a terelést. Mindkét sávot a leálló sávra terelték egy baleset miatt. Két autó ütközött és a törmelék, valamint a korlát darabjai, a fagyott föld és hó az útra szóródott. Talán komoly baj nem lett.

Viszont az biztos, hogy védelmet ezután is kérek és próbálok nem gondolni balesetre konkrét helyen. Ha mégis ilyesmi jut eszembe, akkor felkészülök a látványra...

Hellinger terápia

Igazából ott és akkor értettem meg, hogy miért nem tudta még senki elmondani, mi is az a családállítás. Mit is kell csinálni, hogyan is kell elképzelni. Leírhatatlan élmény volt. Egy barátnőmnek mentünk segíteni. Különleges helyzet volt, csak egy embernek állítottunk. A titoktartás miatt nem írhatok róla többet, de az biztos, hogy azóta is gondolkodunk, vajon mi is történt ott. Ha szóba kerül, akkor is csak annyit tudunk mondani, elképzelni sem tudjuk mi történt velünk. Csupán attól, hogy mindannyian néztünk csendben egy gyertyalángot, pár perc múlva egy belső késztetésnek tettünk eleget. Egyszer szerettem valakit, aztán sírtam, majd féltem egy másiktól, úgy éreztem oda kell mennem a harmadikhoz. De nem tudtuk mit miért csinálunk. Viszont a barátnőm, aki a körön kívül ült, el tudott vonatkoztatni és ő tökéletesen értette mit lát: az életét.

Terápia volt-e? Neki mindenképpen - úgy gondolom. Nekünk... nekünk óriási élmény, amire vágyom, hogy újra átélhessem.

Nem szabad félni tőle... Főleg attól nem, hogy "Nekem biztos nem fog sikerülni", csak el kell engedni magunkat és hagyni, hogy működjön, mert bizony működik!

Egy csoda lebeg a fejem felett

Mindig nagyon vágytam rá, hogy anya legyek, aztán persze mindig volt valami "fontosabb" vagy éppen nem voltak megfelelőek a feltételek - legalábbis én úgy éreztem. Aztán az elmúlt néhány hétben gyakorlatilag csak ezzel bírok foglalkozni. Nagyon sokszor eszembe jut a gyermekem, aki majd megszületik, folyamatosan érzem a közelségét. Olyan, mintha egyre gyakrabban jönne és jelezné, ő bizony úgy döntött leszületik. Egyre egyértelműbb, hogy eldöntötte mit szeretne. Kiválasztotta az anyukáját, apukáját, elintézte, hogy a gimnáziumi szakítás után sok évvel újra egymásra találjunk. Majd most úgy alakítja a körülményeket, hogy mindketten akarjuk őt.

Krisztina, a látó, amikről már többször írtam elmondta, a kicsi fiú, aki rendszeresen látogat és velem van nagyon különleges lesz. Nem indigó, nem is kristály, hanem valami teljesen más - talán csillag gyermeket mondott. A lényeg, hogy ahhoz, hogy megszülethessen nem "elégszik meg" az én tiszta energiáimmal, de egy nagyon tiszta energiákkal rendelkező, szintén indigó apa kell neki. Vagyis, akárkitől nem is tudnék teherbe esni. Viszont érzem, ahogy velem van, néha olyan mintha a hajamat huzigálná :) Nagyon készül, jönne már. Állítólag hamarosan látni is fogom  - majd jelzem, ha megmutatta magát!

Rábíztam, hogy mit hogyan intéz, tudom, hogy a gyerekek tanítják a szüleiket. Mi is ezt tettük, tesszük és a mi gyerekeink is ezért jönnek.De abban biztos vagyok, örömteli tanulás lesz :)

Sértődés

Fura dolog a sértődés és a sírás. Valójában akármelyikről van szó, magunkat sajnáljuk és ezt a másikra vetítjük ki. Azon gondolkodtam, hogy ha megsértődöm "természetesen" haragszom a másikra de nem gondolom végig, hogy ez azért van mert belül azt ismételgetem: milyen rossz nekem, szegény én, stb. Nem az a bajom, hogy a másik nem jól gondolkodik, és ez neki rövid vagy hosszú távon rossz. "Nem beszélek veled, mert bántottál és úgy sajnálom magam, hogy nem érek rá végig gondolni, mi is a helyes" és adott esetben a nálunk sokkal magasabb rezgésűek, magasabb szinten működők, mit tanácsolnának.

A sírás ugyanez. Mindig azért sírunk, mert sajnáljuk magunkat, de persze a haragunkat kivetítjük másokra, mert az egyszerűbb.

Talán azért jó sírni, mert őszintén sajnálhatjuk magunkat - csak az a baj, hogy ilyenkor mindig választunk valakit, akire haragszunk. Nem nagyon tudok olyat, akire haragszom, talán csak olyat, akit nehezen viselek el. De már jó ideje nem haragszom senkire, semmiért. Nagyon hálás vagyok azért, hogy megkaptam ezt az ajándékot. Csak türelem kell hozzá, hogy ki tudjam várni azt az időt, amíg mások túl tesznek sértődöttségükön, vagy megtanulják máshogy felfogni az életet... kevésbé énközpontúan.

Látó

Hogy miért járok látóhoz? Nagyon sokan azt mondják, amikor elárulom, hogy látóhoz járok, azt mondják: én nem akarom tudni, hogy mi fog történni velem. Nos, ezzel majdnem én is így vagyok. Az a fura, hogy amikor leülök a székbe, szemben Krisztinával, nagyjából azt sem tudom, miről akarok kérdezni, miért mentem oda. A beszélgetés során (nem szeretem jóslásnak hívni, annyira elcsépelt és a legtöbben sajnos valami csaló kuruzslóra gondolnak, ha ezt a szót hallják) a jelenemet "rakjuk rendbe", kicsit helyre billent, megmutat egy irányt, amit követhetek, ha úgy akarom. Olyan mint egy pszichológus, csak ebben az esetben nem kell mesélnem magamról. Rám néz és nagyjából 30 másodperc után "bemelegítésként" kimondja azt a legfontosabb dolgot, amit magamnak sem merek bevallani.

Most is csak azt tudtam, mennem kell. Minden nap erősebben. Fáradtnak éreztem magam, nem találtam a helyem és már utáltam mindent magam körül - pedig ez nagyon nem volt jellemző.

Amikor beléptem a lakásába megkérdezte, miről akarok kérdezni. Mondtam, hogy nem tudom. Majd mosolyogva annyit mondott: magánélet. Egy pillanatra azt futott át az agyamon, hogy ugyan, az legalább rendben van. Majd néhány mondatban felsorolta az összes félelmemet, és kénytelen voltam igazat adni neki. Aztán a következő egy óra arról szólt, hogy megnyugtatott, elmondta, hogy az angyalom milyen utat javasol és azt is, hogy hogyan tudok felülkerekedni a problémáimon. Mind mind a jelen lelkiállapotomról szóltak. Mintha egyszerűen felkapcsolta volna a villanyt. Rájöttem, hogy a megoldás nagyon egyszerű.

Beszélt a páromról. Én élek vele, ők egyszer találkoztak (egyetlen beszélgetés erejéig, úgy hogy csak a beszélgetés végén jött rá, magától, hogy a párom) mégis olyan dimenziókat nyitott meg, hogy elsírtam magam. A jövőmről csak annyit mondott, amennyire most a leginkább szükségem van és elég is volt. Tudom, hogy jó kezekben vagyok, rájuk bízom, hogy hogyan rendezik a jövőmet. Amiről tudnom kell, arról pedig biztosan szólnak is majd.

Ja igen, az is feladat (amiről itt is sokszor írtam már), hogy figyeljek arra, amit "hallok", fogadjam el, mert nem véletlenül mondják!

Jövés menés az átjáróházamban

Hát, voltak megdöbbentő élményeim az elmúlt hetekben. Nem tudom minek köszönhető, hogy néha erősebben érzem a körülöttem zajló "láthatatlan életet", máskor pedig szinte alig tapasztalok valamit.

Az egyik ilyen meglepő élményem volt a tüdőszűrőnél az öltözőben. Nem szoktam félni, de éreztem, hogy van ott egy szellem, úgy éreztem nő lehetett, és nagyon rossz energiái voltak. Alig vártam, hogy végre hívjon az orvos. Óráknak tűnt az a pár perc. Úgy éreztem, ha nem jön valaki nagyon gyorsan, rám ugrik és megfojt. Persze nem tette, de akkor még magamnak is nehezen magyaráztam meg.

A másik szintén meglepő dolog volt, amikor egy éjszaka a beteg páromnak plusz takarót húztam fel, míg ő a szomszéd szobában feküdt. Hallottam, hogy végig megy a folyosón, gondoltam, biztos a konyhában. Talán a szemem sarkából egy árnyékot is láttam. Csak akkor lepődtem meg, amikor a szobába visszatérve azt vettem észre, hogy az ágyában alszik. Ki sem tette a lábát az ágyból. 

Fura volt szembesülni vele, hogy valaki úgy jár-kel a lakásban, mint mi. De el kell fogadni. Kérem, hogy menjen el, kérek védelmet és aztán sokkal nagyobb a nyugalom.

A megérzéseim is tombolnak. Nem tudom mi van velem. Szinte bármit megmondok előre, érzem mi fog történni és sajnos a gyomrom is jelzi, ha probléma közeleg. 

Filmeket keresgéltünk, és kiszúrtam egy horrorfilmet, nem tudtam mi vonz benne, mert nem szeretem az ilyen filmeket (elég sok félelmetes dolog történik velem a saját életemben is :)) mégis úgy érzetem meg kell néznem. No persze a főszereplő neve megegyezett az enyémmel. Fura érzés volt... kicsit úgy éreztem, mintha a tükörből kilépő szellemek engem kergetnének. Különösebben nem tetszett a film, valószínűleg csak a névazonosság miatt szúrtam ki - igaz, így is meglepő volt.

Pénteken ellátogatok a látómhoz. Nagyon kíváncsi vagyok, most miért küldenek hozzá, de érzem, hogy mennem kell, folyamatosan ez zakatolt a fejemben, amíg be nem jelentkeztem. Még két nap és kiderül.

Az idő, ami magunkra soha nincs

Rohanás, munka, takarítás, családi programok, plusz feladatok, mások kiszolgálása, aztán fárdtság. Annyira rohanunk, hogy észre sem vesszük, hogy bizony nincs időnk magunkra. Ezer éve nem meditáltam, nem húzok angyalártyát, nem olvasok, nem csinálok semmi olyat, amitől a testem vagy a lelkem jobban érezhetné magát.

Az a baj, hogy egyszer ez is visszaüt. Kedvetlenebb vagyok, ingerlékenyebb és türelmetlenebb vagyok. Az a tény, hogy nincs időm szinte semmire, ami kikapcsol, nagyon elkedvetlenít.

Szinte megjelenik a szemeim előtt egy kis stilizált elem, ami pirosan villog, mert már éppen a lemerülés előtti utolsó pillanatban van. Csak nem tudom, hogy a rengeteg munka után, amikor a házimunka kb 100 százalékban a nyakamba szakad, mit tehetnék, ami feltölt és sikerül visszazökkenni a régi, kiegyensúlyozott életbe... Abba, amikor még kevés házimunka volt, több idő magamra és több nyugalom... olvastam, teáztam, vagy csak színes, illatos gyertyák között meditáltam.

Talán angyali segítséggel ez is eljön...

Megoldás csak akkor van hiszünk benne, hogy vigyáznak ránk...

Igazából minden olyan egyszerű. Nem is értem miért bonyolítjuk túl. Pedig én ebben kiemelkedően jó vagyok. Nagyon megrázott a vörösiszap-kataszrtófa. Szinte folyamatos késztetést érzek, hogy odamenjek és segítsek az embereknek. Persze nem szabad, így marad az aggodalom és a sajnálat. Jajj csak lenne már 2012. Annyira bízom benne, hogy utána tényleg minden jobb lesz... más lesz.

Mindenesetre az biztos, hogy az ilyen katasztrófák segítenek visszazökkenni, ráébredni, hogy bizony a lakáshitel nem olyan rossz dolog, ha legalább még létezik a lakás, amiért fizetjük, és van hol lakni, nem egy tornateremben alszunk kb 500 másik emberrel. Az ő szemükkel nézve persze semmi nem egyszerű. De én bízom benne, hogy megoldódik a helyzet. Jó lenne, ha a károsult emberek nem üvöltve kiabálnának a kereskedelni TV-k mikrofonjába, hogy ők bizony nem költöznek vissza. Hiszen senki nem kéri tőlük, hogy menjenek vissza, és a megoldáshoz is megkapnak minden támogatást. Tudom, ilyenkor szinte képtelenség pozitívan állni a dolgokhoz - főleg ha ez ember korábban nem "gyakorol", de már az is segít, ha nem azzal vannak elfoglalva, hogy mindenki őket sajnálja (hiszen mindenki aggódik értük), és nem a megtörtént dolgokra koncentrálnak és arra, hogy az őket segítőket ócsárolják, hanem a jövőre, a megoldásra és az elfogadásra figyeljenek.

Olyan jó lenne, ha már pici korunktól tanulnánk, elfogadnánk, hogy vigyáznak ránk, azok, akik igazán fontosak - még ha szabad szemmel nem is láthatóak - csak a legjobbat akarják nekünk, bizony akkor is, ha mi nem hisszük el.

A kataszrtófák borzalmasak, tényleg nehéz szavakat találni rájuk. De megoldani csak hittel lehet, és úgy ha bízunk azokban akik vigyáztak ránk.

Már majdnem jóslás

Úgy látszik most, hogy kicsit kezdenek lenyugodni körülöttem a kedélyek megint oda bírok figyelni a megérzéseimre. De rossz, hogy ez még ettől függ. No mind1. Egyik este a Megasztárra kapcsoltunk és éppen a továbbjutókat mutatták be. Akkor mondtam két nevet, hogy ők összejönnek. Nem tudtam kik ők, van-e párjuk és azt sem, hogy miért jutott ez eszembe. Hétfőn már hír volt, hogy egy szobába költözött a két fiatal. Fura érzés volt. Pedig nem szoktam ezeket a tehetségkutató műsorokat nézni. Mintha folyamatosan kis jeleket kapnék, hogy figyelnem kell ezeke a dolgokra. Hát megpróbálok :)

Szomorúság

Alig éltél még, alig ismerted a világot.
Bár már láttál száz csodát, és teljesült sok álmod,
Maradhattál volna még. Szükség lenne még rád!
Nyugodj békében Peti, építsd az "Álmok Világát"!
Vigyázzanak rád angyalkák, s vigyázz te is ránk.
Emlékezni fogunk rád, s te építsd az "Álmok Világát"!

Nem szabad félni...

Van aki sajnálja, hogy nem érzi, nem látja a szellemeket. Igazából nem is biztos, hogy ez mindig olyan nagy baj. Már régóta éreztem egy szellemet a párom nővérének lakásában, amit jelenleg senki nem használ . Korábban mi aludtunk ott párszor. Éjszakánként még féltem is tőle. Többször arra ébredtem, hogy ott áll az ágyunk mellett és olyan érzés volt, mintha nézne. Tényleg kellemetlen érzés. Persze mindig ott volt a bizonytalanság, hogy talán csak beképzelem. Ezt párom 2 éves unokaöccse a 7végén megcáfolta. Egyúttal megerősítette az, hogy nem vagyunk egyedül a lakásban. A picúr először volt a lakásban. Együtt sétáltunk át a helyiségeken. Mindenhol vidáman, a kis autójával játszva sétált végig. A hálószobába lépve riadtan, sírva szaladt vissza és kért, hogy vegye fel, miközben azt mondogatta: félek, félek. Pedig semmi nem volt ott, egy ágy és egy üres szekrény... látszólag. Próbáltam megnyugtatni, de nagyon rémültnek látszott. A szomszéd szobában volt az édesanyja, akinek szorosan átölelte a nyakát. Percekbe telt, mire megnyugodott. Viszont a hálószobába többet nem tette be a lábát...

Fura dolgok ezek. De az biztos, nem szabad hagyni, hogy félelmet keltsenek bennünk. Bántani nem tudnak, csak az energiáinkat szívják le. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az angyalunk mindig velünk van, és vigyáz ránk, főleg ha kérjük!

Viskó

"A megbocsátás semmiképpen sem követeli meg tőled, hogy meg is bízz abban, akinek megbocsátottál" - mondta Isten. A Mindenható, Atya, a világ Ura, vagy egyszerűen csak Papa. WM. Paul Young Viskó című könyve nagyon fura. Kicsit sem az amire számítanál. Nem olyan mint valamelyik könyv, amit már olvastál. De többet tanít, mint amit az összes eddig olvasott könyvből tanultál. Az egyik ajánlásban az áll: "Sorsfordító". Persze úgy kezdtem olvasni, hogy azt gondoltam: aha, persze az. És tényleg. Már én is azt kívánom bárcsak ott tölthetnék akár csak egy percet, ott abban a Viskóban. És vinnék magammal sok sok embert, hogy megtanulják, nem az a fontos, amit annak gondolnak... Még csak megközelítőleg sem...

Egy hely mindig van!

Tényleg aranyszabály és egyszerűen hihetetlen, hogy mindig találok parkolóhelyet. A munkahelyem környékén elég nehéz olyan helyet találni, ahol nem kell fizetni. Ezzel szemben nekem valahogy mindig van helyem.Néha hangosan kacagok, mert egyenesen hihetetlen. Annyi de annyi segítséget kapok, ami felfoghatatlan. Pedig most már elég rég óta vallom, hogy mindenkinek így kellene gondolkodnia és élnie, néha nekem is nehéz elfogadnom, hogy még annál is sokkal több segítséget kapok, mint amennyit kérek.
Az elmúlt hetemet a felgyülemlett munka és a káosz uralta. Nem egyszer fordult elő, hogy elfelejtettem, korábban miért hívtam valakit. Ilyenkor segítséget kértem, hogy eszembe jusson. Amint ezt kimondom/végig gondolom megcsörren a telefon és kivétel nélkül valami olyan miatt keresnek, amiről eszembe jut az előző kérdésre a válasz.És az egészben az a legcsodálatosabb, hogy ez a csoda nem csak az enyém, hanem mindenkié. Mi kaptuk, mert szeretnek minket :)

Vendég

Azt hiszem vendégünk van... Nem tudom meghatározni, hogy ki az, mit akar, semmit nem tudok, viszont azt hiszem nem éppen jóindulatú. Nyugtalan vagyok miatta, a lakásból innét onnét folyamatosan zajokat hallok. Leesik a szárítóról egy edény, zörgés a fürdőből, bukóra nyílik a háló bezárt ablaka - úgy, hogy a kilincs záróra volt állítva. Egészen addig nem is tudatosult bennem a sok jelzés, amíg a párom azt nem mondta, hogy látott valakit kilépni a bejárati ajtón - ami persze be volt zárva. "Azt hiszem láttam valakit kimenni, vagyis a lábát láttam, ahogy kihúzta maga után" - mondta. Szóval most gyakrabban gyújtok gyertyákat, és védelmet kérek. Nem tudom minek köszönhető, hogy a szellemünk ide költözött és őszintén szólva... nem bánnám, ha már távozna.

Változni kellene...

Nagyon nehéz, pedig tudom, hogy égető szükség van rá. Türelmetlen vagyok és már-már elviselhetetlen. De a megoldás nem igazán jön magától. Bízom benne, hogy ehhez is megkapom a segítséget. Addig viszont a környezetemnek van szüksége segítségre, hogy el tudjon viselni. Valahogy nem találom mostanában a helyem a világban....

Védelem alatt

Mostanában sokszor érzem, hogy az angyalom, szinte türelmetlenül jelzi, hogy bizony velem van. Sajnos a feladatnak, hogy többet kommunikáljak vele/velük nem teszek eleget. Fáradt vagyok, a sok és új munka annyira leköt, hogy már magammal foglalkozom a legkevesebbet. Rossz kifogások és tudom, hogy csak magam ellen teszem, ha nem próbálok beszélni, kérni. Sokkal jobb a lelkivilágom, nyugodtabb vagyok, ha beszélek velük. Az új munkahelyemen van egy rossz szellem. Néha az asztalom környékén érzem, és olyankor képtelen vagyok a munkára figyelni, és végtelenül fáradtnak érzem magam. Mintha azt akarná éreztetni velem, hogy rossz helyen vagyok, és nem akarja, hogy ott legyek. Tudom, hogy jó helyen vagyok, élvezem a munkám és nem tudom, hogy miért zavarom. Talán mindenki zavarja. Régi épület, ki tudja ki volt ott korábban, mi volt előttünk. Vagy persze továbbra is lehet, hogy csak képzelődöm :) No jó, nem hiszem. Sokan fordulnak meg az irodában, mindenki hozza, viszi a maga lelkeit, terheit. Védelemmel, kéréssel szerencsére túl tudok lendülni a dolgon. Ami viszont jóleső, és izgalmas, hogy egyre többen kérnek segítséget. Jól esik a bizalom, hogy tőlem várnak segítséget, ami rossz, hogy olyan egyszerű dolgokat kérnek, amire mindenki képes. Az őrangyalok mindenkinek segítenek. A kérés sem bonyolult. Egyszerűen el kell fogadni, hogy valaki van mellettünk akinek egy célja van: segítsen rajtunk. Ha ezt elfogadtuk, akkor már egyszerű a feladat: kérni kell. Úgy ahogy egy barátot kérnél - vagy ahogy az ismerősök engem kérnek.Csak a kérést nem nekem, hanem az őrangyalnak kellene címezni.

A legújabb, hogy próbálom használni a gondolattal irányítást. Egyre többször tapasztalom, hogy elég valamire gondolnom és a kollégák, ismerősök megteszik. Nagyon vicces, jó játék, csak meg kell találni a technikáját. A másik a megérzéseim. Továbbra is egyre több olyan megérzésem van, ami még engem is meglep. A legegyszerűbbektől a legijesztőbbekig.

Sajnos oda kell figyelnem, hogy mire gondolok. A múltkor azon gondolkodtam az Üllői úton, hogy milyen lenne, ha most itt lenne egy koccanásos baleset. Mekkora dugó alakulna ki pénteken délután, milyen kellemetlen a melegben a helyszínelést végig várni. Ezt végig gondoltam és elkezdtem másra gondolni, de rögtön hallottam balról egy nagy fékezést és hat autó csúszott egymásba.... Mindemellett legalább védelem alatt voltunk, mert abban a sávban kellett volna nekünk is menni, de még nem álltunk át a másik sávba.

Azóta próbálok jó dolgokra gondolni és nem panaszkodni. Ez a legnehezebb, de úgy néz ki a legveszélyesebb a mindennapi életre...

Csalódás

Csalódás. Csalódás, hogy valaki, akiről azt hittük segíteni fog, nem foglalkozik velünk.Csalódás látni, hogy hagyják, szenvedj. Csalódás... az is amikor mindent megteszel, de nem értékelik. Csalódás az is, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnéd. Csalódás, ha nem hagynak dolgozni és az is ha mindent tőled várnak el. Csalódás amikor tudatosul benned, magadra maradtál. Csalódás, ha rájössz, hiba voltál lelkes, nem azt akarják, amit te. Csalódások hosszú sorával küzdünk. Az élet annyiszor alakul másként. Küzdhetünk ellene, próbálhatunk változtatni, de vajon mi jobban tudjuk-e mi az, ami jóra vezet? Melyik a helyes irány? Rá kell jönnünk, hogy mindenkinek saját maga talán a legfontosabb. Persze, az én életemben is vannak olyan emberek akik nagyon fontosak, feláldoznék értük bármit. Gondolkodás nélkül. Mégis, a hétköznapokban szeretjük úgy alakítani a dolgokat, hogy nekünk jó legyen. A saját gondjainkat helyezzük előtérbe, és másokét hátrébb csúsztatjuk. Magunknak is megmagyarázzuk talán, miért fontosabb a saját dolgunk. De ne felejtsük el, nekünk milyen érzés, amikor úgy érezzük, félre tettek minket. No másoknak nem akarok ilyen érzést okozni. Mostanában túl sokszor kell azt éreznem, sokadik gond az én gondom, nem fontos másoknak, hogy mit akarok. Ami még rosszabb talán, hogy engem is kezdenek bedarálni a mindennapok gondjai és néha én is megteszem másokkal, amit magammal szemben nagy sértésnek érzek. Pedig nem kellene... fontos, hogy körülöttünk az emberek jól érezzék magukat, mert nekünk is ettől lesz jó!

Mise

A múlt hétvégén vasárnap részt vettem egy szentmisén. Sajnos már régen volt ilyen. Katolikus iskolában nevelt gyerekként mindig jól esett az az ismerős érzés, amit az összejövetelek jelentettek. Szerettem a hangulatát, hogy egy kicsit mindenki jó lesz, és hogy ide tényleg csak olyanok járnak - jobb esetben -, akik ott akarnak lenni, ettől nincs benne semmi álságos, vagy hamis. Régebben én is rendszeresen jártam. Azonban ahogy egyre többet kezdtem foglalkozni az ezoterikus dolgokkal, az angyalokkal, szellemi vezetőkkel, másként kezdtem tekinteni az egész procedúrára, vagy éppen az egyházra. 

Természetesen hiszek Istenben, az angyalokban... csak még sok minden másban, amit az Egyház... hogy is mondjam nem enged. Furcsa érzés fogott el azonban a vasárnapi misén. Míg csodálatos energiák szabadultak fel, szinte remegett a levegő a sok pozitívumtól, amit az emberek árasztottak, és jó volt érezni, hogy sokkal többen vagyunk mint ahány embert szabad szemmel látni lehetett, addig a misét celebráló paptól olyan dolgokat hallottam, ami az egyháztól nem idegen, mégis nekem nagyon szomorú volt.

Úgy érzetem, azt várják a hívektől, hogy szégyelljék magukat, érezzék rosszul magukat, ne legyenek boldogok, hiszen csak ezzel tudnak megfelelni Istennek, és az őt körülvevőknek. Vagyis, csak akkor lehetsz jó hívő, ha Istent úgy imádod, hogy nem érzed jól magad, nem foglalkozol magaddal, megvonsz magadtól mindent ami boldoggá tesz.

Nem tudom elhinni, hogy a jó Isten, aki megteremtett minket, szeret minket úgy, ahogy el sem tudjuk képzelni, azt várja, hogy mi boldogtalanok legyünk. Hiszen őt akkor is tudjuk imádni, talán még jobban, ha megtaláljuk az utunkat, örömet lelünk az életben, a minket körülvevő dolgokban. Az életben feladataink vannak, amelyeket születésünk előtt vállaltunk, még ha ezt az Egyház nem is fogadja el... vagy vallja be. Ahhoz azonban, hogy ezeket el tudjuk végezni, nem feltétlenül szükséges, hogy úgy éljünk, hogy közben szégyelljük magunkat. Hiszen ha nem azt várnák, hogy boldogan, jól éljünk akkor például miért kaptunk volna angyalokat, segítőket, vezetőket, stb., ha nem azért, hogy segítsék, hogy kiegyensúlyozott, boldog életet éljünk?

Próba

Azt hiszem eddigi próbáim közül az egyik legnehezebb jön. Komoly váltás előtt állok, első ránézésre nem kevés buktatóval jár az előttem álló időszak. Most végre bizonyíthatom, hogy félelem nélkül, nyugodt szívvel, vakon tudok bízni abban, hogy nagyon sokan vigyáznak rám, és nem eshet bajom. Azt hiszem csak így tudom végig csinálni, ha nem gondolok rá, mi forog kockán. Még szerencse, hogy nem eshet bajom... :)

Megoldandó...

Vajon milyen feladatot vállaltam, amelynek teljesítéséhez azt kell kiállni ami velem történik? Kvázi egyedül csinálok egy újságot, dolgozom egy tv indulásán, amelynek igazából nem látom a jövőjét, igyekszem kielégíteni mindenki igényét, hevesen bólogatok ha kérés van: ezt kellene betenni az újságba, azt jó lenne úgy megírni. Szívem lelkem kiteszem nekik, pedig sem értelmét nem látom, nem élvezem, szakmailag pedig teljesen hibásnak ítélek meg. Mégis a végén én vagyok a rossz, támadások érnek, én érzem, hogy sírhatnékom van az íróasztalomnál és menni akarok. Nem tudom hova, nem tudom mit szeretnék csinálni, csak egyet érzek: el innét!

Bízom benne, hogy ez is egy olyan feladat, amellyel meg kell küzdenem. Lehet, hogy tudnék javítani ezen a helyzeten? Rá lehet ébreszteni embereket a bajokra, hibákra, ha a gonoszkodás már életformává vált? És magyarázat az, ha azt mondjuk: ugyan, mindenhol ez van. De miért? Nem akarom, hogy mindenhol így legyen... Emberek, miért teszünk keresztbe egymásnak ahelyett, hogy segítenénk? Miért nem hisszük el, hogy ha jót teszünk annak az lesz a vége, hogy mind boldogok leszünk???

Boldogság?

Elfogadni, hogy lesz ez jobb, elfogadni, hogy jó az, ami van és köszönetet mondani érte... nagyon nehéz. Minden este hálát adni azért a tanításért, a sok nehézségért, a nekünk okozott fájdalmakért... de legalábbis azért, hogy meg tudtunk bírózni vele... nagyon nehéz. Ennél már csak az nehezebb, hogy belevágjunk valamibe, amihez útmutatást kaptunk, de kilátástalannak tűnik és nem látjuk az értelmét. 

Minden reggel, amikor felkelek arra gondolok, hogy mutatják a helyes utat, vigyáznak rám. Nem szabad sem félni, sem szomorkodni. Mindig azt kapjuk vissza amit adunk. Ezért próbálok nem gondolni arra, hogy a világ milyen velem. Bár néha hirtelen felindulásból arra gondolok, hogy most aztán hujj jajj, megadom a magáét annak, aki bántott, vagy próbált bántani. Persze lenyugszom, és nem ugrom neki. 

A segítség nyújtás viszont az életem része. Pici korom óta szinte mániákusan akarok segíteni... Állítólag ez a feladatom ebben az életben, azonban egyre inkább azt tapasztalom, hogy a nyújtott segítséget vissza is kapom. Szinte elég gondolnom valamire és vagy a környezetemből valaki, vagy akár egy ismeretlen nélkül segít megvalósítani.

Szeretnék-e nyugodtabb életet? Jobb munkát? Kiegyensúlyozottabb magánéletet? Igen, igen, igen. De hogy lehetnék-e boldogabb? Nem tudom. Olyan sokat kapok, annyi minden van, amiért hálát adhatok, hogy azt mondom, boldog vagyok, nem kérek többet. Elfogadom, hogy amire szükségem van a boldoguláshoz mindig megkapom, akkor amikor szükség van rá...  És ha visszagondolok az eddigi életemre, látom, hogy ez mindig így történt...

Szünet szünet

Köszönöm a bátorító megjegyzéseket, figyelmeztetéseket. Nem is igazán tudom, miért nem írtam. Talán a fáradtság, talán az, hogy nem történt olyan, amit mindenképpen meg akartam osztani.

Most, hogy itt ülök a gép előtt, mégis rá kell jönnöm, annyi minden történt, hogy nem is értem miért nem írtam. Talán szeretünk mindent arra fogni, hogy sok a munka, nem értünk rá... talán én is ebbe a hibába estem. Pedig... egy percig sem unatkoztam. Szerető őrangyalom számtalan esetben bizonyította, hogy mellettem van, még akkor is, amikor én gyerekesen viselkedem és nem vigyázok magamra. Cegléden voltam annál a látónál, aki néha segít megtalálni az utamat az életben. Megnyugodva, vidáman jöttünk vissza Budapestre barátnőmmel, amikor a város szélén, a lámpánál indultunk és a mögöttem álló autóban láttam, hogy grimaszol a sofőr. Úgy gondoltam, megmutatom, milyen gyors vagyok. "Sikerült" is, nem tudott megelőzni, azonban nem készültem arra, hogy a bukkanó után rögtön végződik a dugó. Alig néhány méterem volt... Nagyon féltem, és csak annyit mondtam: kérlek vigyázz ránk! Túlzás nélkül mondhatom, alig néhány cm-re álltam meg az utolsó autó mögött. Nagyon hálás voltam, szinte éreztem, hogy odateszi a kezét a két autó közé... megmagyarázhatatlan érzés, de aki már tapasztalta, tudja, miről beszélek.

De ebben az egy hónapban újra próbára tettek. A kórházban idén tavasszal két gyerkőcöt veszítettünk el... Eközben Márkó elveszítésének már első évfordulója is eljött. A jótékonysági koncert, amelyet az ő emlékére rendeztek életem egyik meghatározó élménye volt... a fogyatékosokból álló együttes, a Nem adom fel alapítvány szervezésében csodálatos dolgot művelt, a műsor olyan megható volt, hogy aznap már tértünk magunkhoz. Végig sírtuk a koncertet, nagyon nehéz pillanatok voltak. De éreztem, és szerintem mindenki érezte, hogy Márkó is ott van és szinte kéri: naaa, ne sírjatok már, hiszen jól vagyok... Nagyon hiányzik... Talán ezért is van, hogy minden héten egyre inkább várom, hogy mehessek a kórházba, és lássam a gyerkőcök mosolygós arcát. Annyira feltölt, hogy kár lenne hasonlatot keresnem. Az alapítványnál (www.agyszinhaz.hu) is sokat beszéltünk erről. Vannak akik nem értik, hogy viseljük el hétről hétre a daganatos gyerekekkel való találkozást. Egy titok van: mindenre gondolok, csak arra nem, hogy ők betegek. Így tudom őket egészséges emberként kezelni, amitől annak is érezhetik magukat. Mi más kell még a gyógyuláshoz, mint az, hogy elhidd: Egészséges vagy!!!

Hogy a látó mit mondott? Nagyon nagyon sok mindent. De minél többet járok nála, egyre inkább rá kell jönnöm, hogy nem is a jóslatokra vagyok kíváncsi, hanem azt szeretném, hogy szembesítsen azokkal a dolgaimmal, amelyeket magamnak sem merek bevallani.

A múlt héten találkoztam egy ismerősömmel, akivel amúgy nagyon ritkán tudok beszélni. Elmondta azt, amit már nagyon sokan. Azt, hogy nagyon jó érzés nekem mesélni, annak ellenére, hogy keményen megmondom a véleményem. Fura dolog, hogy bárkit merek kritizálni, kíméletlenül, vagy egyszerűen csak hallgatok, mégis a végén azt mondják, nagyon jó volt beszélgetni. Nem tudom mi a titok. De jó lenne, ha engem is kritizálna valaki... Szeretném ha szembesítenének a hibáimmal. Nem szabad félni attól, hogy meghallgassuk mások véleményét. Itt a példa, van rá igény.

És végül egy kis hátborzongás... A múlt héten éjjel leesett a hálószobámban egy nagy kép a falról. A lábamra, szerencsére nem a fejem felett lógott. Percre pontosan akkor, amikor napokkal korábban a párom ordítva ugrott ki az ágyból - és éreztem a negatív energiát, ami kiszállt a szobából. Ha ez nem lett volna elég, másnap egy közeli ismerősöm elmondta, hogy egy órával később nála a körömkefe ugrott be a mosdókagylóról a kádba... 

Érdekes dolgok ezek, és elég nehéz emlékeztetni magam, hogy nem szabad félni akkor sem, ha ezek különböző entitások miatt vannak, hiszen olyan bajt nem tudnak okozni, mint a bugyuta sorozatokban, vagy horrorfilmekben. Nos és ugye amúgy is vigyáznak ránk! Köszönjük!

Figyelmeztetés

Tegnap este a moziban egy szabad szék sem volt (hihetetlen, hogy még 4 hónap után is telt házzal megy az Avatar) így mivel nem volt kedvem az ölemben tartani a táskám, letettem magam mellé a földre. A lábam alatt éreztem ugyan, hogy ragad a padló, de gondoltam ha ragad, legalább nem nedves. A film felénél eszembe jutott, hogy meg kellene néznem, nem lett-e vizes a táska alja. De aztán lusta voltam lehajolni. Aztán folyton ott motoszkált a fejemben a gondolta, de túlságosan lekötött a film. Természetesen a végén, amikor felemeltem, csöpögött belőle a ragacsos üdítő. Meg kellene végre szoknom, hogy hallgatnom kell a gondolataimra.

Mindenesetre megköszöntem a figyelmeztetést... Aztán azon gondolkodtam, milyen fura, megfoghatatlan az őrangyalunk kiléte. Jon-nak nevezem - mert mindig ez a név jut eszembe ha "megkérdezem" a nevét, mégis ha rá gondolok nőként gondolok rá. De hát ilyen ez, hiszen ők sem nem nők, sem nem férfiak. Energiák, entitások... Nehéz ez :) Van még mit tanulni...

Lépés az életcél felé

Vajon mi kell ahhoz, hogy feladjuk az addigi életünket, és megtegyünk egy olyan lépést, ami ellen semmi nem szól, mégis tartunk tőle?

A jelenlegi munkám nem elégít ki szakmailag, nem vagyok boldog, sem elégedett vele. Lehetőségem lenne megvalósítani egy régi álmom, minden adott, nem csak a párom támogatja teljes mellbedobással, de az angyalok is. Minden kártya, jel, felmerülő ötlet, tényleg minden arra mutat, hogy ez az utam.

Már csak egyetlen kérdés van. Miért nem merek lépni? Az "ismeretlentől" való félelem, vagy a bizalmatlanság? Hiszem, hogy bátran kell lépnem, mert vigyáznak rám, mégsem merek olyan bátran cselekedni, ahogy vallom azt. Pedig az életcélt keresem, ahogy mások is. Az angyalkártya szerint egyszerűen kérnem kellene, hogy segítsenek. Hiszen már annyiszor bizonyították a magasabb erők, nevezzük angyaloknak, lelkeknek, az univerzumnak, vagy magának Istennek, hogy ez elég. - kérni kell Úgy értem őszintén, szívből kérni, és elhinni, hogy a nekem legjobbat fogják adni. Persze az, hogy nekem mi a legjobb, az adott pillanatban nem mindig egyértelmű.

Bízom abban, hogy a lakásom kiadása, a munkám, sőt a médiával való teljes kapcsolat feladása  és a költözés az ország másik végébe nem csak egy vakmerő, bátor tett, de az első lépés - olyan lépés, amelyet felsőbb erők támogatnak - egy újabb életszakaszba. Tovább lépni azon az úton, amely az életcélomhoz vezet. Vajon a saját vállalkozás mennyiben segít hozzá, hogy embereken tudjak segíteni?

Mostanában rá kellett jönnöm, hogy ha megtalálom a helyem, magamra is van időm, pihenek, nem kell folyamatosan a gondokon, problémákon agyalnom, van türelmem és energiám arra, hogy a fizikai szem számára láthatatlan dolgokat lássam, halljam. Sokkal több lelket érzek a környezetemben, ha nyugodt vagyok, ez logikus is.

Ezek szerint, ha egy olyan munkát csinálok, amit szeretek, megteremti legalább a viszonylagos anyagi biztonságot, boldogan, a párommal élek és magamra, pihenésre is van időm, végre lesz energiám, hogy azzal foglalkozzak, ami valójában a feladatom. Például, hogy segítsek másoknak. Azonban ez tényleg csak akkor lehetséges, ha úgy érzem, rendben van az életem. No, talán valahogy így vezet az életcélhoz egy lépés, ami látszólag teljesen más irányba visz...

Jelek, jelek, jelek mindenütt...

Néha elgondolkodom azon, mennyire más lehetne az életem, ha végre tudatosan teremtenék a gondolataimmal. Egyik délelőtt például az jutott eszembe, milyen jó lenne Thai Chi-zni, a lassú mozgás, a koncentráció annyira vonzó volt - békére vágytam. Délután pedig az egyik közösségi oldalon meghívót kaptam egy Thai Chi oktatásra. Nem is gondolkodtam, azonnal visszajeleztem, hogy mennék. Jövő hétvégén lesz az első oktatás, kíváncsi vagyok...

De nem csak itt tapasztaltam támogatást. Régi vágyam, hogy Szombathelyen elindítsak egy vállalkozást, de félek belevágni. Elhagyni a fővárost, a munkámat, mindent feladni és egy másik városba költözni, nehéz. De a gondolat vonz, hogy saját vállalkozásom legyen. Régóta nem nyúltam az Angyalkártyámhoz, valahogy elmaradt. Egyik este szinte vonzott magához a kártyacsomag, úgy éreztem azonnal húznom kell, meg is tettem. A lap arra buzdított, hogy vágjak bele az önmegvalósításba, valósítsam meg kreatív terveimet. Majd egy nem teljesen független, de más témában feltett kérdésre újra megerősítést kaptam. És a felszólítást, hogy kérjek tőlük, az angyaloktól segítséget.

Hisz milyen egyszerű ez! Miért is nem vesszük komolyan, hogy ők azért vannak, hogy segítsenek, és tőlük támogatást kérni nem olyan mint egy másik embertől, mert ők nem érzik szívességnek, gondnak, ha segítenek. Természetes, sőt ők feladatuknak tekintik. Ezért kell bátran kérni, hogy mutassák az utat, segítsenek megtalálni a megoldásokat és intézzék úgy, hogy nekünk a legjobb legyen. Ugyanis, ha az elképzelésünk most jónak is tűnik, de nem az az utunk, úgysem engedik, hogy butaságot csináljuk, de legalábbis figyelmeztetnek...

Gyertya

Egyik este beszaladtam a nappaliba és a szemem sarkából láttam, hogy a gyertyából felszáll egy fehér füst csík - mint amikor elfújják. Megkérdeztem a lakótársamtól, hogy ő fújta-e el, de csodálkozva nézett rám, hogy nem, meg sem volt gyújtva. Elmosolyodtam, hiszen máris tudtam, nem a gyertya volt.

Szerencsére mostanában, hogy kicsit nyugodtabb vagyok, tisztábbak a gondolataim és több időm van meditálni újra látom a körülöttem lévő lelkeket, angyalokat. Igaz nem folyamatosan és nem a teljes enerigamezőt, de fekete és fehér "fénynyalábokat", nehéz megnevezni miket is. Elsuhanó valamiket. Szerintem kevesen vannak, akik nem tudják miről beszélek. Az a tipikus "mintha valami elszállt volna ott" vagy "mintha láttam volna valamit". csak sajnos sokan hallucinációnak gondolják, vagy figyelmet sem szentelnek neki. Pedig én leggyakrabban akkor tapasztalom, ha figyelmeztetni akarnak, vagy jelzik, hogy itt vannak velem. Például míg leírtam ezt a pár sort, egy fehér fény köröz körülöttem. Többször láttam, mintha jelezné: itt vagyok. Egy kis entitás, amely segít, hogy tudja írni, dolgozni. Velem van és irányít. Már csak annyi hiányzik, hogy értsem amit szeretnének. Persze nem panaszkodom, egyre gyakrabban "hallom" amit mondanak. Nem is szeretnék hálátlan lenni, csak mohón vágyom az ilyen jellegű tudásra. Ezért ajánlom mindenkinek, hogy ha fényt vagy elsuhanó "valamit" lát, bátran beszéljen hozzá, kérje a segítségét, hogy mutassa meg magát. Könnyebb elfogadni a segítségüket, ha először elfogadjuk, hogy léteznek.

Mindenki látnok

Csak nem hisszük el, nem mondta még senki, vagy a társadalom belénk nevelte ezt a gondolkodásmódot. A könyv, amit most olvasok pontosan erről szól. Egyelőre még csak megerősít, mert sorra olyan dolgokról olvasok amelyeket magam is tapasztaltam, és már elfogadtam, hogy létezik. Például, hogy a megérzések léteznek, átvesszük mások gondolatát, fájdalmait, érzéseit. És időnként fel-fel villannak gondolatok, képek a jövőből, vagy a múltból. Tegnap reggel munkába menet azon gondolkodtam, hogy milyen lehet, ha beszakad valaki alatt az út? Vajon eltűnik az egész autó? Vagy, milyen lehet megélni egy ilyet. Ma reggel 8 előtt kaptam egy telefont, hogy egy autó alatt beszakadt az aszfalt... És igen, kedves olvasó, ott pontosan azon az útszakaszon, ahol 24 órával korábban elgondolkodtam, milyen lehet ez...

Gondolat

Az az ember, aki csak önmagát szereti, semmit nem gyűlöl annyira, mint egyedül lenni önmagával. Pascal

Életcél

Hiába tanácsolom mindenkinek, hogy fogadja el az angyali útmutatást, és teljesítse a feladatokat, amelyeket még születése előtt vállalt. Pedig én is rendszeresen tapasztalom, hogy nagyon nehéz elfogadni az útmutatást, vagy elhinni, hogy akármilyen nehéz is éppen az adott pillanatban,  minden jó lesz. Szembenézni a nehézségekkel, az olyan mások által nekünk szegezett feladatokkal, amelyek nehéznek, már már teljesíthetetlennek tűnnek. Amelyekről úgy gondoljuk, hogy vállalhatatlanok, nem adjuk hozzá a nevünket - például egy olyan írás, amellyel nem értünk egyet, mégis a mi nevünk alatt jelenik meg, veszélyeztetve ezzel a karriert, egzisztenciát, de akár csak a munkát is, amely annyit jelent, hogy veszélyben a lakás, ahol lakunk, vagy a máskor oly természetes dolgok, mint a közlekedés, vagy a napi betevő. Reménykedem, és küzdök keményen, mi mást is tehetnék, de este lefekvés után, vagy amikor éppen semmi nem tereli el a figyelmem, arra gondolok, amire nem szabadna: mi lesz, ha homokszem kerül a gépezetbe? Pedig tudom, hogy csak a jóra, szépre és a mindenki számára hasznos dolgokra szabad csak gondolnom. Erre figyelmeztetnek a mindennapok apró dolgai is. Amikor egy tv reklám kapcsán arra gondoltam, mi lesz, ha pl egyszer az én mosógépem is tönkre megy? Meddig fogok kézzel mosni, mire lesz pénzem, hogy megjavíttassam. Nem telt el egy óra sem, a program felénél leállt a mosógép. A takaró vastag habréteg alatt pöffeszkedett és akár mit csináltam, a gép nem mozdult... Csüggedten ültem a kád szélén, és bosszankodva figyelmeztettem magam: hát nem szabad rosszra gondolnom, mert mindent megteremtek... MINDENT!! Tehát itt a pillanat, hogy jóvá tegyem, amit megtettem. Segítségül hívva az őrangyalom - sőt azt kértem, ha van olyan, hogy elromlott gépek angyalai, márpedig miért ne lehetnének, őket is hívtam - és mégis én döbbentem meg leginkább, amikor a mosógép 10 perc múlva elindult, és végig vitte a programot. Sőt, azóta is rendesen viselkedik.

Sajnos az akváriumban a neon csövet nem lehetett megmenteni, nagyon régi volt, így vennem kell újat, de biztos vagyok benne, hogy kapok segítséget ahhoz, hogy megtaláljam a szükséges összeget. Addig? Addig a halak élvezik esténként a pihentető sötétséget.

És hogy miért jutott ez eszembe? Mert most, hogy újra próbára tesz az élet, és a jó Isten, az angyalkártyám (Doreen Virtue - Napi útmutatás angyalodtól jóskártya) folyamatosan arra biztat, folytassam az utam, hiszen jól haladok az életcélom felé. Nehéz elhinni, hogy a jelenlegi helyzet az életcélomhoz vezet, és hogy ez a biztos fejlődés útja. De a legjobb amit teszek, hogy elhiszem és elfogadom. Hogy mi lehet az? Talán hamarosan rájövök, de tudom, hogy a hit, a szeretet, a bizalom, az öntudatosság és a megbocsátás biztosan nem visznek rossz irányba...

Jelképes könyvélmény

Dan Brown, Az elveszett jelkép című könyve nálam überelte bármelyik kötetét. Szerettem az előzőeket, mert szórakoztattak és kikapcsoltak a napi taposómalom után. Ez a könyv azonban olyan témát érintett, ami engem is foglalkoztat, minden nap gondolkodom rajta, válaszokat keresek rájuk. Az elveszett jelkép úgy foglalkozik a lélekkel, az emberiség által csodának tartott misztikus dolgokkal, ezotériával és az 5 világvallással, hogy a napjainkban egy inkább elterjedt elméletekkel veti össze őket, és megmutatja, mindegy milyen vallást választunk, mindegy miben hiszünk, mindnek ugyan az az alapja. Nem írok többet, hiszen a könyvet el kell olvasni. Ha másért nem, hát az utolsó, kb. 30 oldalért. Annyira szépen foglalja össze, hogy mindennek az ember a középpontja, hogy szerintem minden héten el fogom olvasni az utolsó fejezetet. Mi lehet a sikerének titka? Talán pontosan ez, hogy vallástól függetlenül mindenki megtalálja a saját látásmódját, majd szépen megérti, hogy az övé ugyan az, mint a többieké.

Régóta mondtam ezt, hogy nem véletlenül hasonlítanak egymásra a vallások, hiszen mindenki ugyan arról beszél - ezért nem is értem, hogy miért hadakoznak egymással a különböző felekezetek tagjai. Hiszen ha a másik istenét szidja, a sajátját is bántja, mert egy istenről beszélünk, csak másként hívjuk. És hogy ki is az az Isten? Dan Brown például nagyon szépen bemutatja.

Emellett a bemutatott jelképek jelentése és a köztük lévő összefüggések annyira találóan követik egymást, hogy az ember úgy érzi, szinte pillanatok alatt, tátott szájjal olvasta végig a 730 oldalas könyvet.

Tényleg élmény, és bár nem klasszikus irodalom, bizony bizony elgondolkodtató...

Feladataink

Nem szabad elfelejteni, hogy feladatokkal jöttünk. Sajnos ebbe nem csak azok a főbb irányok számítanak, mint például az, hogy segítők, gyógyítók stb. vagyunk ebben a világban. Vannak olyan feladatok, amiket ezek mellett kell elvégeznünk.Csúnya hasonlat, de olyan mint a napi tisztálkodás. Hiába vagyunk nagyon fáradtak, és nincs kedvünk még bemenni a fürdőszobába és percekig állni a tükör előtt, el kell végezni - egészségügyi okokból és azért is, hogy jól érezzük magunkat. És milyen sok ilyen feladat van, nem is gondolnánk. Segíteni a körülöttünk levőkön - pl a sokak szerint csak jópofának tartott napi jó cselekedet. De ilyenek azok a feladatok is, amelyek egy életen át kísérnek minket, mint például minden gyermek feladata - tanítani a szüleit, vagy minden ember feladata - tenni, hogy kevesebb legyen a rossz a világban. Olyan dolgok ezek, amelyeket néhe nehezünkre esik megtenni, mert mások nem értik, hogy mi a lényege, vagy nem értik, hogy mi tényleg csak jót akarunk. Ez főleg nekünk, indigóknak nehéz, hiszen minden kutatás, előzetes felkészítés nélkül érzzük, hogy mi a jó és mi a rossz. Gondolkodás nélkül tudjuk mit kell tennünk, és nagyon nehezen viseljük el, ha valaki igazságtalanul, meggondolatlanul vagy bután cselekszik, a rosszakarásról nem is beszélve. De ettől szép, de mégis ettől olyan nehéz. Úgy jót tenni másokkal, hogy azok gyakran kézzel lábbal hadakoznak ellene. De talán nincs is annál jobb érzés, amikor azt érezzük, segítettünk valakinek, vagy egy újabb lépést tettünk a cél felé...

Hinni abban, hogy kapunk segítséget

Hálás lehetek, hiszen kristály tiszta a kommunikáció köztem és az angyalom között. Szinte azonnal kapok segítséget, ha kérek, figyelmeztet, útbaigazít és persze az orromra koppint ha elhanyagolom. Mert hát sajnos ilyenek vagyunk, ha minden rendben van, képesek vagyunk elfelejteni azokat, akik segítenek a bajban.

Nem panaszkodhatok, tényleg néha én is úgy érzem meg sem érdemlem a sok jót, amit "fentről" kapok. Ezeket az eseteket nem is rejtem véka alá, itt a blogban is írtam már róluk. Leginkább azért, hogy reményt adjak, vagy felhívjam az emberek figyelmét, hogy ez bárkinek sikerülhet - hiszen mindenkire vigyáznak.

Az egész kérési folyamat nem olyan bonyolult mint aminek képzelik. Semmi hókuszpók nincs benne, nem kell kristálygömb, vagy rágcsálók porrá zúzott csontjai, esetleg három levelibéka vére, ilyesmi. Csak mi kellünk. Először is el kell fogadni, hogy az őrangyalunk velünk van (ez egyszerűbb, ha már érezzük a jelenlétét) és el kell fogadni, hogy a múltunkról és a jövőnkről is többet tud, mint mi. És a legfontosabb, hogy ha a kérésünk a jó célt szolgálja, akkor segít.

Természetesen amikor beletolattam egy másik autóban én is kértem, hogy ázzon el a névjegyem, vagy a tulajdonos ne találja meg az elérhetőséget, de természetesen másnap reggel telefonált. Hiszen az angyalok attól nem fognak megvédeni, hogy felelni kelljen a hibáinkért. De segítenek, hogy elég erősek legyünk, jól fogalmazzunk, higgadt legyen a másik fél, megfelelően lépjünk. Ha megkérjük őket, természetesen. Kérés nélkül nem segítenek - kivéve ha életet kell menteni, vagy olyan veszély leselkedik ránk, amiről nem is tudunk, de ez más.

Bármit kérhetünk. "Szeretnék jó ajándékot találni a barátnőmnek", "Szeretnék kevesebbet fizetni ezért vagy azért", "segítsetek, hogy megoldódjon a számla problémám" "segítsetek megtalálni a lehetőséget, hogy legyen elég pénzem kifizetni a vízdíjat".

És láss csodát, megtalálok egy borítékot a ruhás szekrényemben, amiben ott van 10ezer forint, amit természetesen én tettem oda, de elfelejtettem és akkor került elő, amikor a legnagyobb szükség volt rá.

Végtelen a sor, órákig lehetne mesélni. Sokan mégis úgy reagálnak: könnyű neked, nekem soha nem segítenek. Hát ezért. Én elfogadtam, hogy az angyalom arra vár, hogy nekem segítsen. A többségüknek nincs egojuk, így nincsenek önző gondolataik, és csak egy dolog számít nekik, hogy segíthessenek. Ezért ha tőlük kérünk segítséget nem szabad úgy gondolni a folyamatra, mintha egy embertől kérnénk. El kell fogadni, hogy őket azzal tesszük boldoggá, ha hagyjuk, hogy segítsenek. Ennek tudatában ugye, hogy könnyebb kérni?

Szokatlanok vagyunk?

Néha elég, hogy csak belép a terembe valaki, és első pillantásra szinte tudom, hogy az illető milyen ember. Sokáig azt hittem, hogy csak anélkül ítélek meg embereket, hogy megismerném őket. Aztán ahogy teltek az évek rá kellett jönnöm, hogy nem véletlen az, ha a csapatból mindenkinek szimpatikus valaki, és csak én nem akarok a közelébe menni. Ugyanis hiába mosolyog, hozhat ajándékot, udvarolhat, akár fejre is állhat engem akkor is taszít. Aztán legtöbbször az élet engem igazolt. Számtalanszor hallottam, hogy "ejj ejj tényleg igazad volt". Pedig nem tudom, honnét tudtam, miért tartottam magam a véleményemhez, annak ellenére is, hogy mindenki próbált meggyőzni az ellenkezőjéről. Igazából soha senki nem értette meg, csak a többi indigó, akik ismerik az érzést. Egy indigónak hiába mondod, hogy ne ítéljen elsőre, várjon míg megismeri. Olyan érzés ez, mintha valakit évek óta ismernél és azt mondanák, hogy te nem tudhatod, milyen is a szóban forgó ember.

Képzeld el, hogy meglátsz egy magas férfit, jól öltözött és ahogy a romantikus regényekben írják "még a mosolya is tökéletes". Az első érzésed mégis ennyi: Jajj, atyám, ez a pasas rettenetes és már a látványa felidegesít. Az ember fejében szinte azonnal feláll egy kép.

Ami sokkal meglepőbb, hogy az elmúlt hónapokban sokszor elég volt ránéznem valakire és megjelent előttem egy kép a jövőjéből. Sajnos ezt még nem tudom kontrollálni, tehát nem vagyok jós és nem is merek ezekre a megérzésekre/látomásokra alapozni, de bízom benne, hogy előbb utóbb ezzel is tudok segíteni...